Legmagasabb adókulcs már az átlagkeresetnél is? Mit mutatnak valójában a számok
2026. szeptember 29.
Néha egy grafikon olyan történetet mesél el, amely szinte túl látványosnak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen.
Ez is közéjük tartozik.
1969:
Átlagos bruttó éves fizetés:
6 156 euró – átszámítva.
Az akkori legmagasabb adókulcs küszöbe:
56 263 euró.
Arány:
És ma?
A The Pioneer és a Statista által közzétett grafikon 2025-re a következő átlagos bruttó éves fizetést jelzi:
64 441 euró.
A 42 százalékos adókulcs küszöbe a grafikon szerint 2026-ban:
69 879 euró.
Arány:
A kilenc átlagfizetésből így – legalábbis ebben az összehasonlításban – körülbelül egy lett.
Ez egy gigantikus, titkos adóemelésnek hangzik.
De a történet nem ennyire egyszerű.
Ez döntő fontosságú.
Az átlagfizetés egy:
bruttó jövedelem.
A jövedelemadó-tarifát ezzel szemben az:
adóköteles jövedelemre
alkalmazzák.
A kettő között helyezkednek el például a munkával kapcsolatos költségek és a levonható előtakarékossági kiadások.
Egy 69 879 euró bruttó fizetéssel rendelkező munkavállalónak ezért általában nem 69 879 euró az adóköteles jövedelme.
Az az állítás:
„Az átlagkereső ma már a legmagasabb adókulcsot fizeti”
tehát félrevezető.
De emiatt elvetni a grafikont szintén hiba lenne.
Mert a hosszú távú trend továbbra is figyelemre méltó.
1969-ben a jövedelemnek rendkívül messze az átlag felett kellett lennie ahhoz, hogy elérje az akkori legmagasabb adókulcsot.
Ma a 42 százalékos határadó-kulcs már olyan jövedelmi szintnél kezdődik, amely egyáltalán nem csak a klasszikus csúcskeresőket érinti.
És pontosan itt rejlik a politikai és gazdasági kérdés:
Valakit, aki az átlagjövedelem kilencszeresét keresi?
A háromszorosát?
A kétszeresét?
Vagy körülbelül az átlagos bruttó fizetést?
A válasz erre nem matematikai.
Hanem politikai.
Nem.
Ez egy elterjedt félreértés.
A legmagasabb adókulcs egy:
határadó-kulcs.
Egy egyszerűsített példa:
Ha a 42 százalékos sáv körülbelül 70 000 euró adóköteles jövedelemnél kezdődik, és valakinek 71 000 euró az adóköteles jövedelme, nem fogják hirtelen a teljes 71 000 eurót 42 százalékkal megadóztatni.
A magasabb határadó-kulcs csak a jövedelem megfelelő felső részét érinti.
A teljes jövedelemre vetített átlagos adókulcs alacsonyabb marad.
Ez lényeges különbség.
És itt válik érdekessé az eredeti tézis.
Képzeljük el:
Egy munkavállaló 50 000 eurót keres.
Az árak 5 százalékkal emelkednek.
A munkáltatója szintén 5 százalékkal emeli a fizetését.
Most már keres:
52 500 eurót.
Reálértéken azonban nem lett gazdagabb.
Vásárlóereje csupán nagyjából változatlan maradt.
Ha az adótábla változatlan marad, az átlagos adókulcsa mégis emelkedhet.
Ekkor:
nominálisan több jövedelme van – de reálértéken nem nőtt a jóléte.
Pontosan ezt nevezik:
A Szövetségi Pénzügyminisztérium figyelemre méltóan egyértelműen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy ebben az esetben „tétlenség általi adóemelésről” is beszélhetünk. Bundesministerium der Finanzen
Az az állítás, miszerint a politika 67 éven át semmit sem tett ez ellen, hamis.
2015 óta a Szövetségi Pénzügyminisztérium rendszeresen közzéteszi a progressziós jelentéseket.
2016 óta az adótábla sarokértékeit rendszeresen kiigazítják.
2026-ban ismét eltolták az adósávokat.
Az adómentes alapkeret a következőre emelkedett:
12 348 euró.
A BMF kifejezetten kijelenti, hogy ezek az intézkedések a hideg progresszió ellensúlyozását szolgálják. Bundesministerium der Finanzen
Érdekes azonban:
Ez a rendszeres, szisztematikus korrekció csak körülbelül tíz éve létezik.
Az ezt megelőző évtizedek történelmi eltolódása ettől még nem tűnik el automatikusan.
Vegyük alapul kizárólag a Pioneer-grafikon logikáját.
1969-ben a legmagasabb adókulcs küszöbe az:
átlagkereset 9,14-szerese volt.
Ha ezt az arányt ma is fenn akarnánk tartani, akkor a 64 441 eurós átlagfizetés mellett a megfelelő határnak körülbelül:
kellene lennie.
Ez kifejezetten nem azt jelenti, hogy az 589 000 euró lenne a „helyes” adópolitikai határ.
Csupán azt mutatja meg, milyen alapvetően megváltozott az arány.
A grafikonhoz mellékelt elterjedt szöveg szerint a határnak ma valójában 300 000 euró körül kellene lennie.
Ez is a számítástól függ.
Fogyasztói árakkal való indexálás?
Átlagbérekkel?
Mediánbérrel?
Termelékenységgel?
Nemzetgazdasági jövedelemfejlődéssel?
A mércétől függően különböző eredményeket kapunk.
Ezért egy érdekes történelmi grafikonból nem szabad látszatpontosságot konstruálni.
A megalapozott állítás inkább így hangzik:
Ez önmagában is elég figyelemre méltó.
Miért érdekel minket ez a téma a Spargoldnál?
Nem azért, mert az arany elkerüli a jövedelemadót.
Nem teszi.
És végképp nem azért, mert a nemesfémek adópolitikai megoldást jelentenének.
Sokkal inkább a grafikon mögötti mechanizmus az érdekes.
1969-ben:
6 156 euró
volt az átlagjövedelem.
Ma több mint:
60 000 euróra
van szükség ahhoz, hogy elérjük a mai átlagjövedelem hasonló nominális nagyságrendjét.
Természetesen az életszínvonal és a gazdasági teljesítmény is teljesen más ma.
De a számok láthatóvá teszik, mennyire erősen megváltozik a pénz mint mértékegység az évtizedek során.
Ez talán a legfontosabb kapcsolat az adók, az infláció és a vagyonépítés között.
Az emberek gyakran nominálisan gondolkodnak.
Emelkedett a fizetésem.
Többet ér a házam.
Nagyobb a portfólióm.
Nőtt a számlaegyenlegem.
De a releváns kérdés így hangzik:
Egy vagyon, amely 20 év alatt megduplázódik, nem feltétlenül tette kétszer olyan gazdaggá a tulajdonosát.
Ha ugyanezen idő alatt az árszínvonal is megfelelően emelkedik, a reálvagyon-növekedés lényegesen kisebb lehet.
Az arany nem termel cash-flow-t.
Nem fizet kamatot.
Az ára részben jelentősen ingadozik.
De a fizikai arany különleges tulajdonsággal bír:
nem egy adóssal szembeni követelés.
Mennyisége pedig nem növelhető monetáris politikai döntésekkel ugyanúgy, mint egy valuta pénzmennyisége.
Ezért használják az aranyat évszázadok óta a hosszú távú vagyondiverzifikáció egyik formájaként.
Nem egy konkrét jövedelemadó-tarifa elleni védelemként.
Hanem egy másik kockázat elleni lehetséges építőelemként:
Nem azt, hogy:
„A politika 67 éve titokban becsap minket.”
Ez az adatokból nem vezethető le.
De azt igen:
A nominális jövedelmek erősen emelkedhetnek anélkül, hogy a közép- és a felső réteg közötti határok változatlanok maradnának.
És:
Az infláció évtizedek alatt nemcsak az árakat változtatja meg. Megváltoztatja a nominális számok jelentését is.
1969-ben 56 263 euró – átszámítva – az átlagtól messze elmaradó jövedelmi nagyságrend volt.
Ma egy ilyen nagyságrendű szám a munkaerőpiac közepén helyezkedik el.
Ez emlékeztessen minket arra:
Maradjon előrelátó.
Üdvözlettel:
Helge Peter Ippensen