Legmagasabb adókulcs már az átlagkeresetnél is? Mit mutatnak valójában a számok

1969-ben kilenc átlagfizetés kellett a legmagasabb adókulcshoz – ma körülbelül egy

Néha egy grafikon olyan történetet mesél el, amely szinte túl látványosnak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Ez is közéjük tartozik. 1969: Átlagos bruttó éves fizetés: 6 156 euró – átszámítva. Az akkori legmagasabb adókulcs küszöbe: 56 263 euró. Arány:

9,1 : 1

És ma? A The Pioneer és a Statista által közzétett grafikon 2025-re a következő átlagos bruttó éves fizetést jelzi: 64 441 euró. A 42 százalékos adókulcs küszöbe a grafikon szerint 2026-ban: 69 879 euró. Arány:

1,08 : 1

A kilenc átlagfizetésből így – legalábbis ebben az összehasonlításban – körülbelül egy lett. Ez egy gigantikus, titkos adóemelésnek hangzik. De a történet nem ennyire egyszerű.

Először is: a grafikon két különböző mértéket hasonlít össze

Ez döntő fontosságú. Az átlagfizetés egy: bruttó jövedelem. A jövedelemadó-tarifát ezzel szemben az: adóköteles jövedelemre alkalmazzák. A kettő között helyezkednek el például a munkával kapcsolatos költségek és a levonható előtakarékossági kiadások. Egy 69 879 euró bruttó fizetéssel rendelkező munkavállalónak ezért általában nem 69 879 euró az adóköteles jövedelme. Az az állítás: „Az átlagkereső ma már a legmagasabb adókulcsot fizeti” tehát félrevezető. De emiatt elvetni a grafikont szintén hiba lenne. Mert a hosszú távú trend továbbra is figyelemre méltó.

A legmagasabb adókulcs valóban jelentősen lejjebb csúszott

1969-ben a jövedelemnek rendkívül messze az átlag felett kellett lennie ahhoz, hogy elérje az akkori legmagasabb adókulcsot.

Ma a 42 százalékos határadó-kulcs már olyan jövedelmi szintnél kezdődik, amely egyáltalán nem csak a klasszikus csúcskeresőket érinti.

És pontosan itt rejlik a politikai és gazdasági kérdés:

Mit is értünk valójában csúcskereső alatt?

Valakit, aki az átlagjövedelem kilencszeresét keresi? A háromszorosát? A kétszeresét? Vagy körülbelül az átlagos bruttó fizetést? A válasz erre nem matematikai. Hanem politikai.

De vajon a határ felett keresők valóban 42 százalékot fizetnek?

Nem. Ez egy elterjedt félreértés. A legmagasabb adókulcs egy: határadó-kulcs. Egy egyszerűsített példa:

Ha a 42 százalékos sáv körülbelül 70 000 euró adóköteles jövedelemnél kezdődik, és valakinek 71 000 euró az adóköteles jövedelme, nem fogják hirtelen a teljes 71 000 eurót 42 százalékkal megadóztatni.

A magasabb határadó-kulcs csak a jövedelem megfelelő felső részét érinti. A teljes jövedelemre vetített átlagos adókulcs alacsonyabb marad. Ez lényeges különbség.

Ennek ellenére létezik a hideg progresszió problémája

És itt válik érdekessé az eredeti tézis. Képzeljük el: Egy munkavállaló 50 000 eurót keres. Az árak 5 százalékkal emelkednek. A munkáltatója szintén 5 százalékkal emeli a fizetését. Most már keres: 52 500 eurót. Reálértéken azonban nem lett gazdagabb. Vásárlóereje csupán nagyjából változatlan maradt. Ha az adótábla változatlan marad, az átlagos adókulcsa mégis emelkedhet. Ekkor: nominálisan több jövedelme van – de reálértéken nem nőtt a jóléte. Pontosan ezt nevezik:

hideg progressziónak.

A Szövetségi Pénzügyminisztérium figyelemre méltóan egyértelműen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy ebben az esetben „tétlenség általi adóemelésről” is beszélhetünk. Bundesministerium der Finanzen

Azonban történt erre reakció

Az az állítás, miszerint a politika 67 éven át semmit sem tett ez ellen, hamis. 2015 óta a Szövetségi Pénzügyminisztérium rendszeresen közzéteszi a progressziós jelentéseket. 2016 óta az adótábla sarokértékeit rendszeresen kiigazítják. 2026-ban ismét eltolták az adósávokat. Az adómentes alapkeret a következőre emelkedett: 12 348 euró.

A BMF kifejezetten kijelenti, hogy ezek az intézkedések a hideg progresszió ellensúlyozását szolgálják. Bundesministerium der Finanzen

Érdekes azonban: Ez a rendszeres, szisztematikus korrekció csak körülbelül tíz éve létezik. Az ezt megelőző évtizedek történelmi eltolódása ettől még nem tűnik el automatikusan.

És pontosan ezért olyan érdekes a visszatekintés

Vegyük alapul kizárólag a Pioneer-grafikon logikáját. 1969-ben a legmagasabb adókulcs küszöbe az: átlagkereset 9,14-szerese volt.

Ha ezt az arányt ma is fenn akarnánk tartani, akkor a 64 441 eurós átlagfizetés mellett a megfelelő határnak körülbelül:

589 000 eurónál

kellene lennie. Ez kifejezetten nem azt jelenti, hogy az 589 000 euró lenne a „helyes” adópolitikai határ. Csupán azt mutatja meg, milyen alapvetően megváltozott az arány.

És még a 300 000 euró sem természeti állandó

A grafikonhoz mellékelt elterjedt szöveg szerint a határnak ma valójában 300 000 euró körül kellene lennie. Ez is a számítástól függ. Fogyasztói árakkal való indexálás? Átlagbérekkel? Mediánbérrel? Termelékenységgel? Nemzetgazdasági jövedelemfejlődéssel? A mércétől függően különböző eredményeket kapunk. Ezért egy érdekes történelmi grafikonból nem szabad látszatpontosságot konstruálni. A megalapozott állítás inkább így hangzik:

A rendes legmagasabb adókulcs küszöbe ma az általános jövedelmi szinthez képest jelentősen alacsonyabb, mint az 1960-as évek végén.

Ez önmagában is elég figyelemre méltó.

Most jön képbe a vásárlóerő

Miért érdekel minket ez a téma a Spargoldnál? Nem azért, mert az arany elkerüli a jövedelemadót. Nem teszi. És végképp nem azért, mert a nemesfémek adópolitikai megoldást jelentenének. Sokkal inkább a grafikon mögötti mechanizmus az érdekes. 1969-ben: 6 156 euró volt az átlagjövedelem. Ma több mint: 60 000 euróra van szükség ahhoz, hogy elérjük a mai átlagjövedelem hasonló nominális nagyságrendjét. Természetesen az életszínvonal és a gazdasági teljesítmény is teljesen más ma. De a számok láthatóvá teszik, mennyire erősen megváltozik a pénz mint mértékegység az évtizedek során.

A nominális nem azonos a reállal

Ez talán a legfontosabb kapcsolat az adók, az infláció és a vagyonépítés között. Az emberek gyakran nominálisan gondolkodnak. Emelkedett a fizetésem. Többet ér a házam. Nagyobb a portfólióm. Nőtt a számlaegyenlegem. De a releváns kérdés így hangzik:

Vajon a vásárlóerőm is nőtt?

Egy vagyon, amely 20 év alatt megduplázódik, nem feltétlenül tette kétszer olyan gazdaggá a tulajdonosát. Ha ugyanezen idő alatt az árszínvonal is megfelelően emelkedik, a reálvagyon-növekedés lényegesen kisebb lehet.

Pontosan ezért érdekel minket a Spargoldnál a hosszú távú perspektíva

Az arany nem termel cash-flow-t. Nem fizet kamatot. Az ára részben jelentősen ingadozik. De a fizikai arany különleges tulajdonsággal bír: nem egy adóssal szembeni követelés. Mennyisége pedig nem növelhető monetáris politikai döntésekkel ugyanúgy, mint egy valuta pénzmennyisége. Ezért használják az aranyat évszázadok óta a hosszú távú vagyondiverzifikáció egyik formájaként. Nem egy konkrét jövedelemadó-tarifa elleni védelemként. Hanem egy másik kockázat elleni lehetséges építőelemként:

a monetáris vásárlóerő hosszú távú elvesztése ellen.

Talán ezért a grafikon egy másik történetet mesél el

Nem azt, hogy: „A politika 67 éve titokban becsap minket.” Ez az adatokból nem vezethető le. De azt igen:

A nominális jövedelmek erősen emelkedhetnek anélkül, hogy a közép- és a felső réteg közötti határok változatlanok maradnának.

És: Az infláció évtizedek alatt nemcsak az árakat változtatja meg. Megváltoztatja a nominális számok jelentését is. 1969-ben 56 263 euró – átszámítva – az átlagtól messze elmaradó jövedelmi nagyságrend volt. Ma egy ilyen nagyságrendű szám a munkaerőpiac közepén helyezkedik el. Ez emlékeztessen minket arra:

A vagyont hosszú távon nem euróban mérik.

Hanem vásárlóerőben.

Maradjon előrelátó.
Üdvözlettel:
Helge Peter Ippensen